悪ちゃんの夢日記-Aku-chan no yume

 Szép jó napot! ._.

Ma "reggel", igazábol 1-kor fellettem keltve._. mondjuk, előtte ébredeztem már, de egy telefon hívás rátett, hogy kipattanjon a szemem.

-Szia

-ühm.szia.-zombimód-

-Msn-re nem jössz fel?

-őőh, most keltem...-már félig aludtam vissza.. mikor azt hallom, hogy kinevet><

Aztán kb. 2-3 perc mulva fel is toltam a hátsomat msn-re . De az a kaksi lefagyott>< és ujraindithattam az egészet._." Apu megint itt van. Mégsem szegte meg, az ígéretét. Ennek nagyon-nagyon örülök.

Miközben olvasod, ajánlom ezt: https://www.youtube.com/watch?v=zYoHBH1UOTE&NR=1

A címet gondolom, furcsáljátok. Ez azért van, mert régebben is álmodtam már ezt. Csak akkor nem a családommal voltam, hanem egy nagyon jóbarátommal.^^

De akkor kezdem is....

... Túrázni mentünk a családommal, a Tiszára. A család alatt nem csak anyut, aput, tesomat értem, hanem az egész famíliát. Izgalmas volt.

A folyó sokkal nagyobb volt szélességre, mint igazából. Mélységre, még a lábunk is leért. Puha homokos alja volt. De még mielőtt bementünk volna a vízbe, az előtt kint voltunk egy hatalams beton stégen. Ott sütkéreztünk, mint valami krokodilok. Majd godoltam egyet és beugrottam a sekély vízbe. Nem lett semmi bajom, számitottam erre a "mélységre".

Ekkor követett a kis családom.. és elkezdtünk picit úszni, mert nagyon nem kelett.. hiszen vitt minket az áramlat. A táj közben egyre másabb lett. Csupasz gátból hatalmas erdős vidékre csöppentünk.. de közben a gát is megmaradt, csak fák vették körbe és a tetején egy kisvasút volt. 

Elérkeztünk arra részre, ahol ha a hídon álsz, látod, hogy a folyó kanyarodik. Onanntol a víz egyre simogatóbb, puhább lett. A színe is megváltozott. Gyönyörű tengerkék lett. S jó szokásomhoz híven, benyögtem egy hülyeséget:

-Ugye milyen puha a víz?

Majd mindenki elkezdett nevetni. De akkor egy örvénybe kerültünk.- álmomon kívül is éreztem, ahogy a gyomrom fel-le liftezik- Nem volt nagy örvény, alig félméteres. Csak muris volt, ahogy dobálgatott minket. Késöbb, eldöntöttük, hogy megszáradunk, mert indulni kéne haza felé. De akkor megláttam valamit a víz felszinén. Láttam, ahogy a nap fáradt sugarai csillognak a víz tetjén és, ahogy megvilágítja a viaszos levelek szélét. A lelkem akkor nyugodt volt. Anyu apu és én ugy döntöttünk, hogy elindulunk. A többiek még maradtak fürdeni.

Felmásztunk a gát tetejére, és láttuk, hogy a másik oldalán egy hatalmas mező terülel. Engem vonzott valami.. ami nem engedte, hogy más fele menjek..ígyhát elindultam a mező túloldala felé. De nem vettem észre, hogy előttem hever, egy hatalmas és mély tócsa. A színe zavaros volt.. feketés. S, miért is ne.. beleestem. Alig bírtam kimászni.. de sikerült. Ekkor vissza kellett mennünk az éltető folyóhoz, lemosni magamról ezt a fekete valamit. Oda értünk, de unokatestvéremék már nem voltak ott. Siettem, hiszen mondtam anyunak, párperc és itt is vagyok. 

Vissza értünk, majd kikerülve a hatalmas iszap-tócsát mentünk tovább. Ekkor, megint egy akadályba ütköztünk. A föld megnyilt előttünk 10 méter mélyen. Megláttunk egy kő hidacskát. Átkeltünk rajta és megláttunk egy ültetvényes nőt. Mondtuk neki, ha erre jönnek a rokonaink mondja meg nekik, hogy erre mentünk. A teás néni bólintott és mi ott hagytuk. Felfelé indultunk az ültetvényen.. mikor megláttam volt osztálytársamékat, akikhez rengeteg rossz élmény fűződik.

A gyomrom összeszorult. Nem kaptam levegőt. Nagyon féltem mi lesz. Ekkor anyára pillantottam, és láttam a szemében, nem lesz semmigond.

Egyedül egy ember köszönt a hatból.. és én mindenkinek köszöntem. Ezután kikeltem önmagamból..

- Nem hallottátok, hogy köszöntem?! Azt lesz*rom, hogy nekem nem köszöntök de lehetnétek annyira tisztelet tudóak, hogy köszöntök az idösebbeknek. -annyira dühös voltam, hogy megtudtam volna őket ölni.. annyi fájdalom és keserűség gyűlt bennem össze.. nemtudtam  mit csinálok..-

Szüleimet hátra hagyva indultam tovább egy erdőbe.. ahonnan egy hatalmas sötét folyosón találtam magam.

Hallottam- megint csak osztálytársamat kell idéznem- a lábnyomokat. Hatalmas zajként pattant vissza az üres  folyosórol. Lépteimet gyorsítottam.. féltem, nagyon rossz érzésem volt. Futottam, ahogy csak bírtam. Majd egy hatalmas teremben kötöttem ki. Láttam, az egész felégett.. körbe fordultam és megláttam egy tantermet. Benyitottam, izgatott voltam, hogy mit találok odabent.

Ekkor felismertem valamit a falon. Rádöbbentem, kinek a terme is ez. Forogni kezdett velem a világ. Lábaim elgyengültek, összeestem. Nem bírtam megmoccanni. Mintha egy hatalmas nehéz lánccal fonták volna körbe az amúgy is törékeny testemet. A felismerés, hogy nincs többé az az ember, akit a világon legjobban szerettem... kegyetlen volt. Meghalt.

Akkor ott, az én szívem az utolsókat verte.Megszüntem létezni. Az, aki voltam, nincs többé. Csak egy összetört testként hevert ott a padlón. Sírtam.. remegtem. Ekkor utoljára elüvöltöttem magam.. visszhangzott. A tudat, hogy egyedül maradtam és nem számíthatok senkire, elemésztett. Megőrültem a fájdalomtól....

A végét úgy döntöttem, nem mesélem el. Túl szörnyű lenne. Nem szeretném, hogy emiatt rossz kedvetek legyen, de ez van. Csak nektek akarok jót. Remélem, azért tetszett.. 

Ha bármit szeretnétek, tudjátok a dolgotokat.

További szebb napot...